1.0csaladimindennapokhttps://csaladimindennapok.cafeblog.hupgabyhttps://csaladimindennapok.cafeblog.hu/author/pgaby/<p>Manapság elég mozgalmasra sikerednek a napok. Kisfiunk már 14 hónapos, és jó idő esetén megyünk a játszótérre. Mindenképpen összegezni szerettem volna, mi mindent tanultam ezen alkalmak során.</p> <p>Először is: a legnagyobb próba odaérni. Mert biztos, hogy – miután elő van készítve vagy elkészítve az ebéd, mosogattam vagy épp takarítottam, rászántam az időt az indulásra, akkor hívnak telefonon, akkor kell megoldani valamit és akkor történik meg a kettes számú pelenka esete. De ha ezen túljutunk, még mindig ott van az éppen játszó gyerkőc esete, akinek a magyar nyelvű játéktablete, amit a nagynénjétől kapott, elkezd a majom helyett majmockit mondani, a tehén helyett klient, és rájön az ember, hogy a játék valami ismeretlen nyelvre oktatja a gyermeket. Nem vagyok a nyelvek ellen, félreértés ne essék, de szeretném tudni, ez mi akar lenni. Mindenesetre ilyenkor az az eset áll fenn, hogy a nagy nevetéstől és a férjem, valamint a legjobb anyatársam és barátnőm azonnali értesítésétől (mert ilyen tényleg csak egyszer van az életben) megint lassul a folyamat. És akkor jön a nagy kihívás: az öltözködés. A cipő felhúzása. Ha sikerül, az már félsiker! (Halkan jegyzem meg, hogy fűzős, mert csak ez ment rá a lábára – a tépőzáras nyelvét ennyire nem lehet kivenni, még egy új dolog, amit meg kellett tanulnunk.)</p> <p>Ha a sapkát is rá tudom játszani, az a teljes siker. Ez általában már csak a babakocsiban sikerül, de mivel 20 perc elmegy az előzményekre, alsóhangon, ez simán belefér.</p> <p>Ekkor indulunk, szinte a rajtpisztolyt is hallom. Amikor… amikor meglát kisfiunk egy galambot/szarkát/varjút/kutyát/érdekes bogarat/akármit, és annyira édesen vágyakozik utána, hogy meg kell nézni. A galambot és minden mást, ami nem számít zaklatásnak, elkezdjük követni, amíg el nem száll/fut.</p> <p>A játszótér kapuját meglátva már sikongat, alig várja, hogy belépjünk. Itt aztán jöhet a hinta, csúszda, sok-sok játék… akarom mondani levéltépkedés – jó múltkor 20 percig tépkedte a leveleket, párszor meg akarta kóstolni, de lebeszéltem róla, és magától is rájött, hogy pocsék az íze. A kavicsok rakosgatása. Jön a kocsik mustrálása. Igazi mérnökpalánta, minden csatot, csavart, villogó fényt megnéz, megvizsgál, negyedóra minimum babakocsinként. Még az esernyőkocsik is érdeklik, különösen a kerekük. Ellenben a játékfűnyíró és társaik hidegen hagyják.</p> <p>És természetesen az állatok bejuthatnak a játszótérre is, légvédelem – szerencsére – nincs. Igen ám, de ma jöttem rá, hogy mekkora élmény egy szegény sérült varjút 20-25 percen át „üldözni” kézenfogva engem, majd, miután a kollégák is kiszúrták a betolakodót, már hárman követték a szerencsétlen madarat, aki aztán valami csoda folytán elfutott. Mert repülni – mély bánatomra – nem tudott. Aztán, amikor a hintában ült a fiunk, sikoltott, és lám, ott egy aranyos kislány. Elmosolyodok, igen, hiába, a kasszás néniknek is mindig udvarol… vagyis… a kislány mögött ott a varjú. Szegény varjú, hogy fog kijutni a bekerített és állandóan zárt játszótérről, nem tudom. De ha repülni nem is fog tudni sosem, hosszútávfutásban veretlen lesz. Ez egyszer biztos.</p> <p>Mindig tanul az ember. Azt is megtanultam, hogy ha hazaérünk, nagyon jó játszani és sikongatni a lépcsőházban, amire aztán minimum három szomszéd kijön, hogy láthassa a fiunkat, bohóckodnak neki kortól és nemtől függetlenül. Mert simán nem tudunk bejutni, az túl egyszerű lenne, és sírás lenne a vége – az még nem egyértelmű, hogy másnap is megyünk. Végülis, igaza van. Ki tudja, hogy süt-e a nap majd? Mindenesetre itt bent a lakásban, mióta hárman vagyunk, legyen épp bármilyen napunk, mindig ragyog. Hálásak is vagyunk érte!</p>rich