Manapság elég mozgalmasra sikerednek a napok. Kisfiunk már 14 hónapos, és jó idő esetén megyünk a játszótérre. Mindenképpen összegezni szerettem volna, mi mindent tanultam ezen alkalmak során.
Először is: a legnagyobb próba odaérni. Mert biztos, hogy – miután elő van készítve vagy elkészítve az ebéd, mosogattam vagy épp takarítottam, rászántam az időt az indulásra, akkor hívnak telefonon, akkor kell megoldani valamit és akkor történik meg a kettes számú pelenka esete. De ha ezen túljutunk, még mindig ott van az éppen játszó gyerkőc esete, akinek a magyar nyelvű játéktablete, amit a nagynénjétől kapott, elkezd a majom helyett majmockit mondani, a tehén helyett klient, és rájön az ember, hogy a játék valami ismeretlen nyelvre oktatja a gyermeket. Nem vagyok a nyelvek ellen, félreértés ne essék, de szeretném tudni, ez mi akar lenni. Mindenesetre ilyenkor az az eset áll fenn, hogy a nagy nevetéstől és a férjem, valamint a legjobb anyatársam és barátnőm azonnali értesítésétől (mert ilyen tényleg csak egyszer van az életben) megint lassul a folyamat. És akkor jön a nagy kihívás: az öltözködés. A cipő felhúzása. Ha sikerül, az már félsiker! (Halkan jegyzem meg, hogy fűzős, mert csak ez ment rá a lábára – a tépőzáras nyelvét ennyire nem lehet kivenni, még egy új dolog, amit meg kellett tanulnunk.)
Ha a sapkát is rá tudom játszani, az a teljes siker. Ez általában már csak a babakocsiban sikerül, de mivel 20 perc elmegy az előzményekre, alsóhangon, ez simán belefér.
Ekkor indulunk, szinte a rajtpisztolyt is hallom. Amikor… amikor meglát kisfiunk egy galambot/szarkát/varjút/kutyát/érdekes bogarat/akármit, és annyira édesen vágyakozik utána, hogy meg kell nézni. A galambot és minden mást, ami nem számít zaklatásnak, elkezdjük követni, amíg el nem száll/fut.
A játszótér kapuját meglátva már sikongat, alig várja, hogy belépjünk. Itt aztán jöhet a hinta, csúszda, sok-sok játék… akarom mondani levéltépkedés – jó múltkor 20 percig tépkedte a leveleket, párszor meg akarta kóstolni, de lebeszéltem róla, és magától is rájött, hogy pocsék az íze. A kavicsok rakosgatása. Jön a kocsik mustrálása. Igazi mérnökpalánta, minden csatot, csavart, villogó fényt megnéz, megvizsgál, negyedóra minimum babakocsinként. Még az esernyőkocsik is érdeklik, különösen a kerekük. Ellenben a játékfűnyíró és társaik hidegen hagyják.
És természetesen az állatok bejuthatnak a játszótérre is, légvédelem – szerencsére – nincs. Igen ám, de ma jöttem rá, hogy mekkora élmény egy szegény sérült varjút 20-25 percen át „üldözni” kézenfogva engem, majd, miután a kollégák is kiszúrták a betolakodót, már hárman követték a szerencsétlen madarat, aki aztán valami csoda folytán elfutott. Mert repülni – mély bánatomra – nem tudott. Aztán, amikor a hintában ült a fiunk, sikoltott, és lám, ott egy aranyos kislány. Elmosolyodok, igen, hiába, a kasszás néniknek is mindig udvarol… vagyis… a kislány mögött ott a varjú. Szegény varjú, hogy fog kijutni a bekerített és állandóan zárt játszótérről, nem tudom. De ha repülni nem is fog tudni sosem, hosszútávfutásban veretlen lesz. Ez egyszer biztos.
Mindig tanul az ember. Azt is megtanultam, hogy ha hazaérünk, nagyon jó játszani és sikongatni a lépcsőházban, amire aztán minimum három szomszéd kijön, hogy láthassa a fiunkat, bohóckodnak neki kortól és nemtől függetlenül. Mert simán nem tudunk bejutni, az túl egyszerű lenne, és sírás lenne a vége – az még nem egyértelmű, hogy másnap is megyünk. Végülis, igaza van. Ki tudja, hogy süt-e a nap majd? Mindenesetre itt bent a lakásban, mióta hárman vagyunk, legyen épp bármilyen napunk, mindig ragyog. Hálásak is vagyunk érte!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: