Az előítéletekről

Egyáltalán nem egy hosszú szentbeszéd fog következni. Az előítéletek egy nagyon nehéz téma, és gyakran bizony én is beleesek. Ha tudatosan nem változtat az ember, elég komoly dolgok történhetnek, és most tekintsünk el bőrszíntől, hallgatott zenétől, politikai állástól. Nem célom azt elmondani, amit már mindenki tud, hogyan kellene…

Csupán leírok egy történetet, amit a saját bőrömön tapasztaltam meg. Nem kell ahhoz különlegesnek lenni, hogy ítélkezzenek feletted. Mégis megütheted a bokád. Alaposan, minden ok nélkül.

Sokáig gondolkoztam, hogy vajon le tudom-e írni mindezt, nyilvánosan (jó, azért nem százaknak, de gondolom, értitek), mert még beszélni sem szeretek róla, de hiszem, hogy valakinek talán a hasznára válik mindez. Abszolút nem panaszkodásból írom, örülök, hogy jó vége lett, de elgondolkodtató, hová tart ez a világ. Igencsak elgondolkodtató.

Állítólag – aki ismer, vagy helyesel, vagy nem -, egy törékeny, szőke nőnek, gyakran lánynak látszom, akitől van, aki megkérdezi, hogy az a kisfiú az öccse-e. Jókat tudok mosolyogni ilyenkor, nem panaszkodok, szó ne érje a ház elejét, de azért tud kellemetlen lenni, amikor személyit kérnek tőlem, amikor a rendelőben nem akarták elhinni, hogy nem a beteg vagyok, hanem a másik oldal, vagy az ajtóban állva kérik a szüleimet, mire kinyögöm, hogy anyuka vagyok. Mindenesetre az, hogy anya lettem, elég kalandos volt. Előítéletekkel.

Nem, nem néztek leányanyának (gondolom), de volt egy olyan elvem, hogy mivel én is közalkalmazottként dolgoztam az egészségügyben, nem szándékoztam fizetett orvoshoz menni. Volt egy nagyon jó barátom anyukája, akihez jártam vizsgálatokra, de amikor eljött a nagy nap, ő nem volt bent, így egy ismeretlennél császároztak (farfekvés volt, koraszülés, minden, ami kell, szóval szóba se került más variáció).

Lépjünk túl ezen, talán azon is, hogy tudom, hogyan kellett volna hatnia az érzéstelenítőnek (egyetemen tanultam – nem felvágás, csak egyszerűen tudom), de rezidens adta be (gondoltam, tegye, én is megtanultam valahol), és bizony, nem igazán sikerült. Éreztem mindent. Esküszöm, nem túlzok. Persze nem hitték el, én pedig nem fogom előadni nekik az anatómia és mindenféle ismereteimet. De ezen is lépjünk túl. Van ilyen. A lényeg éjjel következett.

Aki kicsit is járatos a témában, tudja, hogy eljön az idő, amikor muszáj felkelni. Na, ez nem ment. Szédültem. És rengeteg vizet ittam. Az ügyeletes nővér elintézte a dolgot azzal, hogy milyen törékeny vagyok. Nem vagyok. Baromi nagy fájdalmat is elviselek, ha kell, nem nyavalygok. Példálózott a többieknek, hogy bezzeg én mennyit iszom, és még csak gyanús sem volt senkinek. Nekem volt egy rossz előérzetem, hogy a szőlőcukorra hogy rákattantam, mennyire szédülök, és hogy van egy pozíció, ahol konkrétan nehezen veszem a levegőt, egy helyen pedig nagyon fáj a hasfalam. Amikor említettem, hogy nyomásra fáj, azt a választ kaptam, hogy „akkor ne nyomogassa”, és nevetett. Kinevetett. Tisztán emlékszem rá.

Nem árulom el, hol történt, kik voltak a nővérek, orvosok, mert ennek az egésznek talán nem is a gyászos egészségügyi helyzethez van köze. Csak ahhoz, hogy akkor ott én csak egy szőke, törékeny, nyavalygós lány voltam. Még akkor is, amikor elsötétült a világ a fürdőben, a nővérnek hála nem törtem össze magam. Mindez bele sem került a jelentésbe. Egyik orvos sem tudott sem erről, sem a panaszokról. Csak később, az események lezajlása után mondták, hogy semmi előjele nem volt, mire én megjegyeztem, hogy dehogynem. Csak azt senki még csak meg sem említette nekik.

Amikor alapítványi szobába kerültem, megismertem egy nagyon aranyos anyukát, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Jót beszélgettünk, de egyszerűen reggelre már nem tudtam feküdni az ágyban. Nem kaptam levegőt.

Igen, ott motoszkált bennem, hogy na vajon mi lehet az oka, ha fekvő helyzetben nem kapsz levegőt… rekeszizmot nyomja valami, de mi nyomhatná… Hát ugyan mi…

Szokás mondani, hogy az egészségügyisre rájár a rúd, és természetesen nála vannak komplikációk.

Amikor jeleztem ezt a problémát, a fiatal doktornő csak annyit mondott, hogy biztos az érzéstelenítés miatt. Próbáltam hinni neki, de sejtettem, hogy ilyen nincs. Ekkor lépett be a barátom anyukája, aki aggódva figyelt, és kért ultrahangot. Az elsőn semmit nem láttak, de nem kaptam levegőt az asztalon fekve, így persze nem egyszerű a vizsgálatot végezni, de összeszorítottam fogam, és valahogy kibírtam. Természetesen elkönyveltek gyenge legénynek, akarom mondani, lánynak. Szőke, törékeny, most szült, mit keres ez itt… A másodikon talán valamit láttak, de semmi biztosat. Közben a fiatal doktornő mondta, hogy biztos nem vérzés, mert akkor alacsony vérnyomásom lenne és magas pulzusom.

Nem akartam mondani, hogy utóbbi esélyes, és amikor odajött, hogy megnézze a pulzusom, elsötétült a tekintete. Csak azt hajtotta, hogy kiderítik, mi a baj, biztos semmi, komoly, nyugodjak meg. Végül az osztályvezető főorvos jött oda, és a harmadik ultrahangon már tisztán látták a belső vérzést, miközben én nem kaptam levegőt az asztalon. Olyan hat-nyolc orvos állt bent akkor már.

„Up, up! Fel a műtőbe!” – kiáltotta és ment bemosakodni. Hálás vagyok neki azért, amit tett, a mai napig.

Próbáltam hívni a férjemet, de nem tudta felvenni, így végül az éppen úton lévő anyósomnak mondtam el címszavakban, mi történt, és a telefont otthagytam a szobatársamnak, aki később beszélt a férjemmel.

A műtőbe gyalog mentem a lépcsőkön fel. Most nem tudom eldönteni, hogy nem tudták-e, mekkora a baj, mert császár után amúgy sem egy élmény lépcsőzni, pláne nem kevesebb vérrel ereinkben, na de mindegy is.

Egy másik történet leírni, mit éreztem, most inkább erre nem térnék ki, de röviden nem is a haláltól féltem, hanem attól, hogy itt hagyom magára a férjemet és a fiamat. Annyi minden eszembe jutott, legszívesebben hazamentem volna, de már be is vezettek a műtőbe, feltettek az asztalra, közölték, hogy lehetséges, hogy ki kell venni a méhemet, majd nagy nehezen beadták az érzéstelenítőt. Ugyanis sikerült megennem reggel egy natúr kefirt. Egy navalyás kefirt, amit még csak nem is szeretek annyira, de hát ez volt a reggeli, semmi más, csak ez a kis kefir magában, enni kell, tej kell, le kellett nyomni. Emiatt nem kaphattam altatást. Egy kefir miatt. Le kellett feküdnöm úgy, hogy nem kaptam fekve levegőt, de plusz pont, hogy az érzéstelenítést végre szakértő végezte. Zárójel: amikor elmondtam a nővérnek, hogy tartok az érzéstelenítéstől, mert a tegnapi doki azt mondta, hogy anatómiailag valami nincs rendben, ezért nem hatott (ami amúgy eléggé ritka, de adott pillanatban még így is tartottam tőle, hogy tudom, hogy kicsi az esély rá), akkor megnézte, ki volt, és cinikusan nevetett egyet. Mondván, hogy annál a dokinál előfordul.

A lényeg, hogy megmaradtam minden szervemmel egyetemben, kaptam két egység vért, és mindezek után próbáltak rendesek lenni velem. Nyilván nem akartak pert. Persze, benne van a pakliban az ilyen. De azért ez sok minden volt egyszerre, és nem is akarok belegondolni, hogy esetleg a császározó orvos mit gondolhatott, tudván, hogy tőlünk nem kap pénzt, és mennyire volt nem körültekintő. Nem vádaskodok, csak sok mindent láttam már egészségügyben, az egyetemen is.

Amit mondani szeretnék ezzel a történettel, annak semmi köze az egészségügyhöz, a szüléshez vagy bármi ilyesmihez. Amit mondani szeretnék, annak az erkölcshöz van némi köze. Mert olyan könnyen bélyegzünk meg embereket. Ő fekete, ő fehér, ő kínai. Az egyik bal oldali, a másik jobb oldali. Biztos ő tette, ott volt a helyszínen. Otthon van a gyerekekkel, nincs otthon a gyerekekkel. Szőke, biztos ő okozta a balesetet. Folytassam?

Csak abba a szituációba gondoljon most mindenki bele, hogy mi lett volna, ha lelkiismeretesebben állnak hozzám. Ha a műtő orvos nem futószalagon kezel. Ha az éjszakás nővér nem néz szőke, törékeny lánynak, és talán szajkózza magában, hogy ennek is minek kellett szülni.

Mi lett volna, ha akkor, éjszaka komolyan veszik azt, amit mondok? És mi lett volna, ha a Jóisten nincs velem, és ez a sok-sok előítélet valami végzetesebbet hoz? Kemény kérdések, tudom. És felesleges azon gondolkozni, mi lett volna, lényegtelen már. De ha most, kedves Olvasó, kimész az utcára, nézz körbe, hány emberre mondod kapásból, hogy cicababa, veri a feleségét, micsoda anya, bitang kölök… Nem, nem vagyok szent, én is sokszor beleesek ebbe, még így is. Fordítottja is igaz, sokszor nézek aranyos néninek olyanokat, akik nem azok, de hát annak látszottak. A látszat, mennyit adunk a látszatra még mindig!

Persze, annak nincs tétje, ha előítéletes vagy valakivel, aki elsétál melletted, aki a boltban előtted fizet… A kocka megfordul, ha a földön fekszik, és kiderül, hogy nem részeg, hanem cukorbeteg. A kocka akkor is megfordul, ha valamilyen embertelen, középkori módra meg akarod verni, mert bántotta a kutyád, akármid, miközben nem is ő tette, ő épp segíteni akart. Csak a helyzet így hozza, pont ezt látod, és elborul az agyad, az emberség kicsi szikrája is kialszik. A kocka megfordul, ha leírsz egy szőke, törékeny nőt, hogy biztos csak nyávog, miközben sosem tenne ilyet.

A kocka egyszer mindig megfordul. A kérdés csupán annyi, hogy ez csak egy lecke lesz a sok közül, vagy egy teher, amit aztán életed végéig cipelsz. Ha csak ennyit jegyzel meg, már megérte elmesélni ezt a történetet.