Sokszor határozunk el dolgokat. Elhatározzuk, hogy minden nap korán kelünk, hogy leszokunk erről-arról, hogy rendszeresen mozgunk… ez eddig rendben is van. Ezek olyan célok, amiket el lehet hinni, tudod, hogy képes vagy rá, ha igazán akarod. Ez a cikk most nem erről szól.
Hanem azokról a célokról, amiket sokan nem merünk elhinni, hogy elérhetünk. Nem, nem arról, hogy hercegnő vagy titkos ügynök szeretne valaki lenni. Oké, erre is van vajnyi esély, tény, de azért valljuk be, kicsit irreális elvárások.
Nem úgy, mint azok az alapcélok, mint hogy szeretnénk egy társat magunk mellé, igazán jó barátokat, jó munkát, sikereket… és bizony, sokszor nem hisszük el, hogy ez lehetséges. Hogy nekünk is megadathat. Én is csak nemrég jöttem rá, amikor a férjem rávilágított, milyen kishitű tudok néha lenni, hiszen féléve még azon szomorkodtam, hogy nincs egy olyan jó barátnőm, akivel akár naponta tudok beszélni telefonon. Aki megérti, hogy a gyerek náthás/önveszélyes/rosszkedvű, akivel recepteket cserélgetünk, megbeszéljük a munkahelyi dolgainkat, családi dolgokat, mint a lakásfelújítás, nagyobb ház, legyen-e tesó, utáljuk az influenzát, szeretjük a napsütést… szóval ilyen általános, mindennapi dolgokat. Mint a filmekben, jobb példát nem tudok mondani. Mindig, ha pont ilyen filmet, sorozatot láttam, elgondolkoztam, hogy a fenébe lehet az, hogy X felhívja Y-t, hogy van-e neki akármije kölcsön, és van, vagy csak beugrik egy kis sütivel hozzá. Sosem volt ilyen barátnőm, és jelzem, a Nagy barátkereső óta (amit alább olvashatnak – az első sikertelen próbálkozást rendesen kiveséztem) megtaláltam ezt a személyt.
Szóval kishitűség… Igen, sokszor beleesünk ebbe a hibába. Én is ebben kecmergek, vagy kecmeregtem, de talán ha végiggondolnánk az életünket, lehet, sokkal nagyobb lenne az önbizalmunk. Megérne egy misét azt is elemezni, miért ilyen kicsi sokszor a hitünk, miért a rosszra koncentrálunk, ami nincs, ami hiányzik, de ebbe most ne menjünk bele.
Tegnap, amikor végiggondoltam, mi mindent elértem úgy, hogy azt mondtam, „nekem biztos sosem lesz ilyen, kizárt, hogy képes leszek rá”, igencsak ledöbbentem. Jó, egy időben a felvételi és társai is nagy dolgoknak hatottak, vagy a gyógyszertan szigorlat, de visszanézve – és milyen igazuk volt az embereknek! – csak egy vizsga, kész, ennyi. Vannak ennél nagyobb vizsgák is az életben.
Az igazán nagy dolgok, amikben a szkepticizmus királynője voltam, az emberi kapcsolatok terén jöttek. Talán a gyerekkorom miatt, talán azért, mert nem akartam, hogy bárki sajnálja az „elvált szülők gyerekét”, de mindig bennem volt, hogy nem kell segítség. Egyedül is megszereltem a szekrényt, megnéztem az olajszintet, megszereltem a zárat, beosztottam a tartásdíjat, segítettem autót húzatni vagy én vezettem azt a kocsit, amit húznak… Magyarán szólva nem fogadtam el segítséget. Baromi nehéz segítséget elfogadni valakinek, aki mindenkinek meg akarja mutatni, hogy ő igenis képes mindenre egyedül.
Aztán szép lassan ráébredtem, hogy jó lenne, ha nem az üres lakás várna, ha valakivel megbeszélhetném a gondjaimat, és jó lenne szeretve lenni. Ott álltam az ablakban, bámultam a hóesést, és azon gondolkoztam, hogy milyen lehetetlen ez. Kizárt, hogy megtalálom.
Erre igencsak kalandos úton megismertem a férjemet, a lakótelepi csoport által, és csak egy fotó kellett hozzá, meg bátorság (és valami sugallat), hogy írjak egy ismeretlennek, hogy milyen szép ez a kép. Tényleg az, nem tudnám megmondani, miért, de azóta is az ágyunk fölött lóg.
Aztán ott volt az „úgy sem találok normális munkát, ahol be is jelentenek” kérdéskör. Találtam, nagyon aranyos gyerekfogászati körzetet, ahol még szerettek is, és semmi fekete nem volt a dolgokban. Két kezemen nem tudom megszámolni, hány olyan állásinterjún voltam, ahol nem akartak bejelenteni, vagy nem annyira, amennyit valóban dolgozom. Döbbenet ezzel szembesülni diplomával a nagybetűs élet kezdetén.
És meg kell említenem az anyaságot is. Hogy én valaha másodpercek alatt fogok pelenkázni? Mit csinálok, ha sír/üvölt/bekakilt/beüti a fejét/beteg…? Ne mondja egy anya se, hogy sosem agyalt ilyeneken! És tessék, emberek, beletanultam! Sírásból megmondom, hogy nyűgös, álmos, megijedt, beütötte valamijét vagy a hasa fáj. Döbbenet. Hittem volna? Sosem. Hogy én ölelgetni, puszilgatni fogom és majd’ megzabálom? Régen a filmekben nem is értettem, mi ez. Most meg… szegénynek az agyára mennék, ha nem fognám vissza magam.
És végül a barátság. Amikor rájöttem, hogy a férjemnek mennyi barátja van, nekem pedig egy olyan barátnőm sincs, akit bármikor hívhatok, aki bármikor átjön vagy átmegyek hozzá, le voltam lombozva. És akkor írtam egy kismama csoportba, itt a lakótelepen (levelet lásd alább, egy régebbi cikkben). Nos, kezeket fel, ki szkeptikus, hogy így ismeri meg azt a személyt, akire még akkor is számíthat, ha nincs gyógyszer itthon, vagy aki felhívja, és elpanaszolja, hogy a védőnő betegen vizsgálta meg nemcsak az ő kisfiát, de egy 2 hónapos csecsemőt is (ami azért abszurd, de ha ezt kifejtem, sosem érünk a végére…). Hogy így lehet egyáltalán ismerkedni? Én is szkeptikus voltam, elmondanám. Hogy úgyse fog senki írni. Úgyse fog menni. Aztán írt egy rakás ember, akikről azóta se hallottam. És írt ő is. Miután rájöttünk, hogy egyikünk sem valami szektatag, és tök normálisak vagyunk, azóta napi szinten tudjuk, mi van a másikkal. És figyelünk egymásra. Aki tőlem felhívhatna éjfélkor is, nem zavarna. Más kérdés, hogy mennyire vagyok használható éjféltájt, de össze tudom kapni magam, a kisfiunk miatt amúgy is muszáj éjjeli őrjáratot tartani, ha megébred.
És egy régi barátnőmmel is tartom azóta a kapcsolatot, hol telefonon, hol elektronikusan, akivel még együtt buszoztunk a gimnáziumba szinte mindennap. Sajnos ő messze lakik, de bármiről tudunk beszélni, és nagyon jó érzés, hogy van egy igazán régi barátnőm is, akivel felélesztettük a barátságot, és akit nem zavar, hogy anyuka lettem, sőt, ugyanúgy tudunk továbbra is mindenről beszélni. Mindenről.
Szóval a kishitűség. Ezt a cikket nem egy begyöpösödött, barátok nélküli vénlány írja, aki szabadidejében is dolgozik, mert nincs más programja. És ezt a cikket nem olyan emberek olvassák, akik sosem értek el semmit. Maximum olyanok, akik nem jöttek rá, milyen sokat is érnek, és mennyi kincset kaptak a Jóistentől.
Tegnap azon szomorkodtam éppen, hogy szeretnék foglalkozni komolyabban is írással, csak senkit sem érdekel. Aztán egy ismeretlen kedvelte az oldalam, és olvasta is, állítólag. Oké, visszavonom, nem leszek kishitű, biztos, hogy olvasta. Le voltam lombozva, mert ezt szívesen csinálom, gyerkőc mellett is, és annyi mindenről tudnék írni. „De úgysem sikerül” – mondtam. És akkor világosított fel a férjem, mennyi dologra mondtam már ezt.
Hány dologra mondjuk mindannyian ezt! Mennyivel egyszerűbb lenne úgy nekiindulni a napnak, az évnek, az egész életnek, hogy „Igenis meg tudom csinálni! Képes vagyok rá!”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: