Még valamikor ősszel történt, amikor a szomszédos lakótelepen lévő templomból sétáltunk hazafelé a szentmiséről egy vasárnap délelőtt, amikor a férjemmel épp a templom előtt történteket elemeztük a már-már hideg, de napsütéses utcán. Kisfiunk aludt a babakocsiban, elég kalandos volt a délelőtt.
Történt ugyanis, hogy azt hittük, fellépett a kettes számú pelenka esete (egyes számú pelenka, amikor csak folyékony tartalom van, a kettest inkább nem részletezném), és hát valahol csak át kellett volna pelenkázni a kis manót (utólagosan derült ki, hogy téves riasztás volt, sem egyes, sem kettes számú eset – nevezhetnénk nullásnak is, mert hát a légnemű dolgok elillannak…). Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amikor a szomszédos közösségi teremből sétáltam át a templomba, kimentem az utcára (mégsem akartam szentmise közben egy sokszor más sikongató gyerkőccel oldalt bemenni, és akkor még nem tudtuk, hogy van egy olyan terem is, ami kifejezetten a mászó-rohangáló gyerekeknek van, és ahol kivetítőn nézhetjük a misét). A templom előtt mindig szoktak hajléktalanok állni, kéregetnek a kijövőktől. El is sétáltunk egy bácsi mellett, aki hangosan rámköszönt:
„Csókolom! Milyen nagy már! Mennyi idős?”
„10 hónapos. Nő, mint a gomba” – feleltem, és meg voltam lepődve, hogy nem kért, nem jött utánam, hanem csak érdeklődött. A kisfiunk pedig rámosolygott.
Nos, ezután kezdtünk el beszélgetni a férjemmel egy nagyon érdekes dologról, amit egészen addig észre sem vettünk, amíg meg nem született a fiunk. És amíg el nem kezdett integetni mindenkinek a boltban, a templomban, az utcán… Mindenkinek.
Nem érdekes, hogy egy gyereknek mindenki egyenlő? Nem érdekli, hogy fiú, lány, idős, öreg, kutyapárti, macskapárti, szegény, gazdag, mérnök, kasszás, orvos, takarítónő, hentes… Tök mindegy, mert őt érdekli. Eddig csak két ember láttán sírta el magát, de őket történetesen ismerjük, és mi sem kedveljük őket, bevallom őszintén, van valamilyen negatív kisugárzásuk. A fiunk pedig olyan, mint egy kis hazugságvizsgáló, ha valahol van egy kis rosszindulat, vagy valaki nem szereti a gyerekeket, kiszúrja egyből.
De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ott álltunk, hárman, a templom előtt, és mosolygott. Nem azt nézte, mi van a bácsin, hogy ő kéreget, lehet, nincs hol laknia, nem is feltételezte róla, hogy kérni akarna tőlünk bármit, és a bácsi valóban, nem is kért semmit.
Ugyanolyan érdeklődve fürkészte, mint egy gyereket vagy bárki mást.
A kérdés csak az, hogy hová tűnik ez el belőlünk felnőtt korunkra? Hogy leszünk olyan közönyösek, szürkék, hogy sétálunk el a másik mellett szó nélkül?
Mióta háromtagú a család, bizony, megállítanak minket idősek, fiatalok egyaránt, hogy milyen aranyos a baba. Eleinte meglepődtem, mostanra azonban már megszoktam, és sokkal nyitottabb lettem én is. Olyannyira, hogy már vadidegenekkel is elbeszélgetek a Lidl polcainál, múltkor pl. megtudtam, hogy egy néni gyerekei Dániában élnek, és karácsonyra sem jönnek haza. „De jól teszik, jól keresnek, örülök, hogy jól vannak.” Mégis látszott rajta, hogy az igazi karácsony neki az, amikor láthatja őket. A fájdalom benne volt a tekintetében. Nézett minket, és megannyi emlék árasztotta el. Pedig csak annyit tettem, hogy a díszt, amit nézett, és én kivettem, odaadtam neki, mondván, nekünk van más. Neki sokkal többet jelentett, többet, mint nekünk, mert olyan régi típusú dísz, ami az én gyerekkoromban is volt.
Ugyanígy jó kapcsolatot ápolunk az egész házzal: mert egyszer csak bevillant, hogy mi mindig mesélünk, mi történt, hogy vagyunk, de sosem kérdeztük másoktól, ők hogy vannak. Hajlamos az ember erre, vagy csak udvariasságból kérdezi meg. Na, mi ezen változtattunk, tudatosan. Azóta teljesen más kimenni a lépcsőházba, és elmondhatom, hogy szinte mind a 15 lakás lakóit ismerjük, és legalább 7-8 lakás lakóival rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Átugrunk sütivel pár percre, ők csöngetnek be, mi a helyzet…
Kedves Olvasó! Itt szegezném Neked a kérdést, főleg, ha lakásban laksz, ismered-e a szomszédokat? Vittél-e valaha át nekik sütit, tudod, hány gyerekük, unokájuk van, mit tanultak, mi foglalkoztatja őket? Megkérdezted-e valaha, hogy hogy vannak, de úgy, hogy nem rohantál, hanem érdekelt is, mit mond a Mari néni, Józsi bácsi, Helga, a diáklány vagy Ildi, az anyuka? Tudod, ki lakik feletted, alattad?
Ha igen, akkor tudod, miről beszélek. Ha nem, hát, én csak javasolni tudom. Mert kicsit nem árt néha egy gyerek szemével szemlélni ezt a szürke világot: akkor a színeket is meglátjuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: