Egy év

Régen olyan könnyen dobálóztam a számokkal. Két éve végeztem, tavaly a bejgliben sok lett a töltelék, hét éve lakok a lakótelepen… Aztán az embernek születik egy kisfia, és hirtelen átértékelődnek a számok. Már három hónaposan átfordult, ó, ő már hathónapos nagyfiú, holnapután már tíz hónapos lesz… és hirtelen egy szempillantás alatt ott tartunk, hogy egy éves.

Egy éves fiatalember, saját akarattal, érzésekkel. Szinte úgy rémlik, nemrég volt az esküvő, a kollégákkal a lánybúcsút beszéltük meg a rendelőben. Aztán pikkpakk teltek a hónapok, és megszületett ez a kis csoda, nem épp zökkenőmentesen, de hála a jó Istennek itt vagyunk. Szinte nemrég született.

Szokás azt mondani, hogy ha az embernek gyereke van, akkor látja igazán, hogy öregszik. Erre mindig azt mondtam, hogy hülyeség, de rájöttem, ha hiszitek, ha nem, hogy nem az. Fel sem tudom fogni, hogy az a kis lurkó, aki megfordulni sem tudott, egy év alatt megtanult mosolyogni, berregni, hangokat kiadni, megtanult kúszni, mászni, állni, bútorok mellett lépdelni. Megtanulta, hogy ránk mindig számíthat, hogy néha más vigyáz rá, és megtanulta elviselni a szüleit, akik mindig elrángatják valahova.

Olyan hihetetlen, hogy milyen gyorsan nőnek, okosodnak. Egyáltalán mekkora csoda egy gyermek! Milyen nagy élmény neki az első lépés, az első állásból leülés. Hogy tud örülni egy szatyornak. Egy agyongyűrt, vacak nejlonzacskónak. Hogy rá tud csodálkozni a hóra, az esőre, a tükörre, a szőnyeg szálaira (igen, akár tíz percen át is!), a szekrényben egy fémcsavarra, amit aztán meg kell érinteni az én ujjammal is. Nem is egyszer.

Néha azt érzem, többet tanulok én tőle, mint ő tőlem. Nem arra gondolok, hogy mióta a kisfiunk elkezdett felfedezni dolgokat, én is kiszúrom a szép fényes csavarokat, a kapcsolókat, és bizony próbálom kiszűrni a veszélyes sarkokat, bedugaszolni a konnektorokat, elrejteni a WC-papírt és egyre feljebb tenni a polcon a törékeny dolgokat (már a 3. polc sem elég biztonságos!).

Hanem arra, hogy megtanultam rácsodálkozni dolgokra. Kicsit úgy szemlélni a világot, ahogy ő. Megcsodálni a körülöttünk lévő állatokat, a madárcsicsergést, megállni egy bokornál, megfogdosni a rozmaringot (ami után akárhogy mossuk a kis kezecskéket, még este is rozmaring illatúak lesznek), kinézni az ablakon, csodálni a fényeket…

És hálát adni a Jóistennek, hogy mind itt vagyunk. Talán erre tanított meg leginkább ez az egy év és a sok-sok élmény. Néha elnézem az embereket, hogy hajszolják a pénzt. Persze, nem mondom, mindig lehetne több a több, és mi is örülnénk egy nagyobb lakásnak, háznak. A kérdés, hogy milyen áron. Annál szebb dolog ugyanis nincs a földön, amikor ez a kis parányi csoda meglátja a munkából hazajövő apukáját, és játszunk együtt. Hogy kirándulunk együtt. Beszélgetünk, mindig csinálunk valamit a lakáson. Vagy annál, amikor meg van dicsérve a főztöm. A mosolynál, amit az éppen aktuális babakajáért kapok (és a csudaszép foltokért, amikor hapcizik evés közben). Amikor körbenézek a konyhában, és telis tele van a padló hűtőmágnessel, mérnöki pontossággal elhelyezett műanyag és fém tálakkal, és közben szól az indián dob (egy lábas és egy fakanál, vagy az újdonsült igazi dob, amit a keresztapjától kapott a kis lurkó). Esetleg a xilofon. Vagy amikor a játéktelefont (vagy a sajátomat) nyomja egy kicsi kéz a fülemhez, hogy beszéljek.

Talán azt is mondhatnám, hogy megtanultam értékelni a nehézségeket is. Mindig vannak. Egy betegség, egy csőtörés, akármi… de eddig mindig megoldottuk. Együtt. Immár hárman.

Hát lehet ennél többet kívánni ebben az életben?