Botinak szülinapja volt. Mint mindig ilyenkor, összegyűlt a család: apa, anya, nagymama, nagypapa, anya nővére, vagyis Boti nagynénje, Zita néni, és az ő férje, Rókus bácsi, no meg Boti unokatestvére, Bori is. Volt, hogy még a pici kis Foltost is hozták, a család kutyáját: mindezt csak Boti kedvéért.
Amíg Boti fagyit evett a nagynénivel a közeli cukrászdában, addig az anyukája mindig elkészítette a gyümölcstortát, csakis meggyel, mert Boti imádta a meggyet, na meg sok-sok pudinggal, a tetején csokival. Rákerült épp annyi gyertya, ahány éves lett Boti, és mire Boti hazaért, már égő gyertyák és sok-sok ajándék várta.
Ma sem történt ez másképp. Boti zöldalma, csokoládé és vanília gombócokat kért, egy hatalmas rolettivel a közepében. Szokás szerint nem tudta megenni, és Rókus bácsi fogyasztotta el a megmaradt nyalánkságot.
– Kár, kár érte – sóhajtott Boti. Borira nézett, aki csak egy gombócot kért, puncsot, de azt már meg is ette, és boldogan rohant Zita néni karjaiba. – Pedig olyan finom.
– Hát, máskor majd kevesebbet kérsz – mosolygott Rókus bácsi.
– Akkor induljunk haza – szólalt meg Zita néni, és kézen fogta Borit és Botit. – Otthon már biztos sok-sok finomság vár minket.
Pár perc múlva már az udvarban is voltak. Mindenkinek meg kellett törölnie a lábát a tappancsos, barna lábtörlőben, de Boti már annyira türelmetlen volt, hogy csak kettőt lépett a lábaival – jobbal és ballal is -, majd berohant majd’ fellökve Borit, egyenesen a konyhába.
– Ejj, ez nem volt szép, Boti – mordult fel Rókus bácsi. – Ilyet nem szabad csinálni – csóválta a fejét, de Boti már rég nem volt ott. A konyhában türelmetlenkedett.
– Anya, milyen tortát sütöttél? – toporzékolt a konyhaasztal mellett.
– Bizonyára finomat – lépett be az apukája. – Kisfiam, segíts plédet és tányérokat hozni, kimegyünk a kertbe, és ott ünnepeljük meg a születésnapodat.
– Nem! – vágta rá Boti. – Én a nappaliban akarom.
– Ejnye, Boti – szólalt meg az anyukája. – Nem is köszönsz, amikor bejössz. És még így is viselkedsz? Nem gondolod, hogy ez nem szép dolog?
– De én a nappaliban akarok ünnepelni – kezdett hüppögni.
– A finom tortából csak a kertben lehet enni – felelte az apukája, és ezzel a mondattal ki is ment, hogy segítsen Zita néninek teríteni.
A nagyszülők is megérkeztek. Bori fogadta őket, a nyakukba ugrott. Nagyapa kicsit felszisszent, amikor megemelte, de ki nem hagyta volna. Az unokái voltak a szeme fénye, akárcsak a nagymamának, aki kezében az ajándékkal a szekrényhez sétált. Betette, majd fél szemmel a konyhába pillantott. Odasétált, köszönt, és puszit nyomott a lánya és Boti arcára is.
– Kimegyünk, várunk titeket ott.
– Rendben, de vidd ki Botit is, mert már nagyon türelmetlen – sóhajtott, és Botira nézett, aki kíváncsian fürkészte a nagymama kezeit.
– Ajándékot nem is hoztál? – csattant fel a kisfiú.
– Boti! – szólt rá az anyukája. – Hát ezt tanulod tőlünk? – kérdezte csodálkozva. – Menj szépen ki a mamával, megyek mindjárt én is.
A kert tele volt virágokkal, bokrokkal, és egy csodásan szép füves területen egy piros-sárga kockás pléden már ott várták őket a többiek. Bori a hintán ült, amit még tavaly kapott Boti a születésnapjára, és ahol esténként, miután a kisfiú lefeküdt, titokban a szülei hintáztak.
– Üljünk le, gyere! – mondta a nagymama, és lassan lekuporodott a nagypapa mellé.
Boti türelmetlenül nézett az ajtó felé, nem értette, miért itt vannak, miért nem a megszokott nagy asztalnál a nappaliban. Miért nincsenek lufik? És hol vannak az ajándékok? És milyen torta készült? Az ő szülinapi tortája a világ legeslegfinomabb tortája, anya mindig maga készíti a piskótát, és az a sok puding és gyümölcs… Hol van már?
Kisvártatva megérkezett az anyukája a tortával a kezében, letette a plédre, és mosolyogva elkezdett énekelni:
– Boldog szüü-lii-naa-pooot… – majd a többiek is folytatták -, boldog szüü-lii-naa-pooot, boldog szülinapot Boti, boldog szüü-lii-naa-pot!!! Éljen, éljen! – nevettek, majd meg is tapsolták az ünnepeltet. – Fújd el a gyertyákat és kívánj valamit!
Boti elfújta, és magában azt kívánta, bárcsak megkapná azt az autót, amit a múltkor látott a játékboltban. Olyan szép volt, fehér, rajta színes csíkok, és fel lehetett húzni.
Az apukája maga mögül előhúzott egy nagy kerek csomagot.
– Isten éltessen sokáig, kisfiam! – és átadta az ajándékot. Boti villámgyorsan kibontotta, és egy nagy, színes, kerek labda volt benne.
– Ez egy labda – felelte csalódottan.
– Boti – szólalt meg az anyukája -, nem kaphatsz mindig hintát és más, hatalmas ajándékot. A labdád két hete durrant ki a rózsabokorban, emlékszel? Két napig sírtál miatta. És nézd, ez pontosan ugyanolyan, mint a másik volt. Messze-messze találtunk egy pont ilyet, és most a tiéd! – mosolygott rá. – Menj, játssz vele, megy a nagyi is!
– Nem! – csattant fel a kisfiú. – Nem akarok a nagyival játszani, ő lassú. És nem akarok labdázni. Autózni akarok! – ezzel berohant a nappaliba, és bevágta magát a szekrénybe.
Sírt, sírt, rendíthetetlenül sírt. Az ő születésnapján hogy történhetett ez meg? Hogyan? Nem tudta megenni a három gombócot. Ez már rossz jel volt. Aztán a torta. Biztos nem is pudingos. Pedig mondta anyának, hogy pudingos, meggyes-pudingos torta kell. Ahogy ő szereti. És a kert… mindig a nappaliban ettek. Lufikkal, sok-sok lufi volt mindig. És nagy felirat: „Boldog születésnapot, Boti!” Anya készítette. Nem tudta, mikor, biztos már aludt, de minden születésnapon ott volt. Igaz, tavaly elszakadt, mert a kedvenc labdáját véletlenül nekidobta, de egy év alatt biztos megjavul. Vajon hol van a felirat? És az ajándéka?
– Ne szomorkodj, kicsi Boti! – szólalt meg valaki kedves hangon. Boti szemei kikerekedtek. Ki lehet itt, akiről ő nem tud?
Körbenézett a szekrényben, és egy kis dínó állt ott, zöld színű, két lábon ágaskodva, nyakán masnival.
– Hát te meg ki vagy? És honnan tudod, hogy szomorú vagyok? – meglepetésében még a sírást is abbahagyta.
– Ó, én mindent tudok, kicsi Boti! – felelte nyugodtan. – Tudok arról is, amikor Lacit ellökted a játszótéren. Emlékszel? Tudod, hogy mennyire fájt neki?
– Emlékszem – mondta szomorúan.
– És tudok arról is, hogy anya megkért, hogy tedd rendbe a szobádat. És azóta sem tetted. Pedig ő milyen finomakat főz. Hű, de még milyen finomat. Mindig.
– Tudom – szólalt meg a kisfiú. – De a születésnapom… én nem így képzeltem el! Nem és nem! Ez így nem jó! – és keresztbe fonta a karjait, durcásan nézett a kis dínóra.
– Te nem gondolod, hogy attól még, hogy nem így képzelted el, lehet jó? – mosolygott a dínó. – A nagymama is nagyon szeret téged. Minden karácsonykor köt neked valamit, mindig készít neked kakaót, amikor nála nyaralsz, és már egy évvel előbb félretesz a kis perselyben a következő születésnapodra, amiről senki sem tud, csak a nagypapa. Abba a barna üvegbe, a mosogató felett. Amit megláttál véletlenül. Csak azért, hogy szép ajándékot vegyen neked. De ő már nem fiatal. Lassan jár. Ha te lassan járnál, de szeretnél labdázni, mit tennél?
– Akkor is labdáznék! – vágta rá vidáman.
– Igen, főleg egy minden lében kanál unoka kedvéért. Nem gondolod, hogy megbántottad azzal, hogy nem akartál vele labdázni?
– Lehet – felelt halkan Boti.
– És nem gondolod, hogy tiszteletlen dolog így viselkedni, ilyen engedetlennek lenni?
– Talán – bizonytalanodott el Boti.
– Mert ha anya kér valamit, és nem teszed meg, az engedetlenség, ugye tudod?
– Igeeeen… – húzta el a száját a kisfiú.
– Tudod, mennyire fáj ez neki? – kérdezte a dínó.
– Igen? – csattant fel ijedtében Boti. – Fáj? Miért fáj?
– Mert szeret – felelte a dínó.
– Én is szeretem! – mondta tiszta szívből.
– És apa mit tanított neked? Emlékszel? – kérdezte kedvesen. – És Rókus bácsi? Amikor együtt buszoztatok, a nagy játszótérre? Ahol csúszda és kisvonat is van, meg olyan hálós hinta? Emlékszel, hogy egy kislány és az anyukája akart felszállni? És ti előre engedtétek? Apa is azt mondta, hogy a lányokat mindig előre kell engedni. Borit miért nem engedted előre?
– Hát de ő Bori! És lassan ment, és az én születésnapom, és a torta…
– Igen, igen, Boti, tudom, hogy a torta, de Bori akkor is lány. Akármennyire is sietsz, előzékenynek kell lenned a lányokkal szemben.
– Előzékeny? – csodálkozott Boti. – Az mit jelent? – és egyre kíváncsibban figyelte dínó barátját.
– Ez azt jelenti, hogy előre engeded a lányokat a buszon, az ajtóban. Hogy kinyitod nekik a játékautó ajtaját, ha beszállnak, és te csak utána szállsz be. De azt is jelenti, hogy megengeded, hogy előbb szedjen Bori vagy a nagyi az ebédből, netalántán a finom tortából, mint te. Ettől még ugyanúgy feljutsz a buszra, és ugyanúgy eszel a tortából. De nekik nagyon jólesik, hogy figyelsz rájuk. Érted?
– Azt hiszem – töprengett el Boti. – De ha születésnapom van, akkor nem velem kell előzékenynek lenniük?
– Nem, Boti. Ugyanolyan kisfiú vagy a szülinapodon is, nem? – kérdezte a dínó.
– De – felelte Boti.
– Ha apának van szülinapja, akkor nem vesz fel a nyakába téged? – kérdezte a dínó.
– De – felelte ismét Boti.
– Akkor nem neked ad előbb az almájából? Vagy a banánból, amit úgy szeretsz?
– De – és Boti kezdte érteni a dolgot. – Attól még, hogy születésnapja van, ugyanúgy az apukám, és ugyanúgy szeret.
– Igen, Boti – helyeselt a dínó. – Tehát, ha bármi történik, neked akkor is tisztelned kell a szüleidet, a nagyszüleidet, és ugyanúgy előre kell engedned a lányokat, mint máskor. És ha anya vagy apa azt mondja, várj, várnod kell. Bízol bennük, igaz?
– Igen, és szeretem őket, nagyon – válaszolt Boti, és könny szaladt a szemébe.
– Akkor mindig úgy kell viselkedned, mint aki szereti őket. Bízz bennük, nem azért tanítanak dolgokra, mert rosszat akarnak neked – mondta békésen, mosolyogva a kis dínó. – Én sem azért mondom ezt el. Hiszen én tudom, hogy te ezeket már régesrég tudod. Csak szerettelek volna emlékeztetni téged.
Boti felállt a szekrényben, felemelte a kis dínót, és jó szorosan megölelte, úgy, ahogy dínót még ember sosem ölelt.
– Köszönöm szépen, dínó! – s kinyitotta az ajtót, majd sóhajtott.
– Most hová mész, Boti? – kérdezte kíváncsian a dínó.
– El kell mennem, ki a kertbe – sóhajtott. – De nem akarok bocsánatot kérni. Az olyan nehéz. Nagyon nehéz.
– Jobb lesz utána, Boti, nem? – kérdezte a dínó, és a szalag a nyakán megcsillant a fényben. Szebb volt, mint amilyennek a sötétben tűnt.
– De, dínó – kilépett a szekrényből. Lassan behajtotta az ajtaját, és eleinte sétálva, majd rohanva ment ki a kertbe, ahol mindenki rá várt.
Megállt a pokróc mellett, és minden szempár reá szegeződött. Nyelt egy hatalmasat, alig kapott levegőt, de eszébe jutottak a dínó szavai: „ha bármi történik, neked akkor is tisztelned kell a szüleidet, a nagyszüleidet, és ugyanúgy előre kell engedned a lányokat, mint máskor. És ha anya vagy apa azt mondja, várj, várnod kell”.
– Bocsánat, Bori, hogy nem engedtelek előre, és bocsánat, anya, apa, hogy nem engedelmeskedtem nektek. Bocsánat, mama, hogy ilyen csúnyán viselkedtem. Bocsánatot szeretnék kérni mindenkitől.
– Nem haragszunk – lágyult el az anyukája, és jó szorosan átölelte, majd csatlakozott hozzá az apukája is. Végül Bori is odafutott, és Boti nagyon boldog volt.
Ekkor a nagymama jelent meg ismét, jobb keze a háta mögött volt. Mosolygott, és a kis Botira nézett. Szemei megteltek könnyel, majd megszólalt:
– Nagyon jó gyerek vagy, Boti! És a jó gyerekek a születésnapjukon megérdemlik az ajándékot – mondta, majd átnyújtotta Botinak az ajándékot.
– Egy dínó!!! – nevetett Boti. – Az én dínóm! – és a nagymama nyakába ugrott. – Köszönöm szépen! Ez sokkal jobb ajándék egy autónál! Köszönöm szépen, mama, papa!
A szüleire nézett, akik egymást átölelve nézték őket. Majd gondolt egyet, odaszaladt hozzájuk is, és őket is megölelte. Ezután megfogta a színes, gömbölyű labdát, és megszólalt:
– Gyertek labdázni!
– És a torta? – kérdezte az anyukája. – Már nem akarod mindenáron megtudni, mi van benne, és felfalni az egészet?
– Az megvár – felelte Boti. – De labdázni, azt nem tudunk mindig együtt. És egyébként is, az a torta mindenkié.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: