Rég írtam már ide, mert összesűrűsödtek a napok, és mert azóta kevesebb vers is született, vagy ha született, az nem került leírásra, amolyan egyszer költött mondóka volt egy-egy altatáshoz, amit azután, ha fegyvert is fognak rám, sem tudtam volna szóról szóra leírni. Na jó, akkor talán igen, de ez szerencsére nem állt fenn.
Viszont most egy nagyon érdekes küldetésről szeretnék pár sort írni, ami szerintem sok embert, főnként kismamát érint, és én csak a héten jöttem rá, hogy így van – és el is kezdtem a férjem unszolására tenni ellene.
Gimnázium, egyetem… helyek, ahol életre szóló barátságok köttetnek. Kinek több, kinek kevesebb, én utóbbi vagyok, mert inkább a mély, tartalmasabb barátságot szeretem. Ehhez kell azért az is, hogy hasonló legyen az érdeklődési körünk – ez nem csak szöveg, sajnos, mint tapasztaltam, és majd a későbbiekben részletesen le is írom -, az értékrendünk, és sokszor az élethelyzetünk.
Egészen addig nem is tudtam ezt – jó, azért sejtettem, mert sajnos elég elfoglalt barátaim vannak, és már régebben is nehezen hoztunk össze találkozókat -, amíg meg nem született a kisfiunk. Új élethelyzet, ami minden energiát leköt, és aztán, mire az embernek lenne igénye és ideje a barátaival összefutni egy sétára, akkor rájön: aki van barátja, vagy nem ér rá, mert dolgozik, vagy messze lakik, vagy nincs gyerek, és nem mer emiatt keresni. Egy nagyon jó barátnőm lakik picit messzebb a lassan két éves gyerkőccel, de őket sem nyüstölhetem állandóan, ráadásul most költözködnek, szeptembertől dolgozik, nekik sem könnyű. Félreértés ne essék, nem várom, hogy hétköznap délelőtt ráérjen bárki, és őszintén szólva én is csak heti egy-kétszer érek rá a főzés-takarítás-egyebek bűvköre mellett. Viszont látom a fiunkon azt is, szívesen barátkozna hasonló korú gyerkőccel és talán hasonló cipőben járunk, csak 25 év korkülönbséggel. Így hát a kezembe vettem az irányítást.
Az ember azt hinné, felnőtt ember révén mi lehet olyan nehéz abban, hogy új barátokat találj. Lehet, hogy én vagyon introvertált, de jelentem, nem egyszerű. Nagyon nem. Kicsit kezdem úgy érezni magam, mint aki randikra jár, és most jön a lényeg: nem tudom, hogy aminek a fiúknál „majd hívlak” és nem hív, annak mi a megfelelője a potenciális barátságok területén. Főként azért, mert köztudott, én jó hallgató vagyok. Nő is vagyok. És vicces vagy sem, a nők azt szeretik, ha hallgatják őket. Akármilyen komikus a helyzet, de a mai nap tapasztalata, hogy emiatt ideális sétapartner is vagyok, és az első öt percben már simán szóba kerül XY nemi élete, amin én csak pislogtam… Hogy is kell ezt jól csinálni? Hogy mondjam meg, hogy én más kategória vagyok, jót beszélgettünk (pardon, beszélgettél), de ez ennyi volt? Izgalmas ez a barátkozás. Bár kezdem azt érezni, én ellenségeket fogok így szerezni. Lehet, hogy emiatt kell majd elköltöznünk a lakótelepről? Vagy akár az egész városból?
Mindenesetre ez csak egy a sok közül. Az arckönyv érdekes egy találmány, és segítségével írtam egy lakótelepi csoportba. Kissé olyan érzés, mint egy társkereső hirdetés, vessetek követ rám, hogy idáig süllyedtem. Főleg úgy, hogy aki rámnéz, azt mondja, mennyi barátja van, annyi minden érdekli… vagyis az én fejemben valahogy így néz ki a dolog. És aztán tessék, amikor arról van szó, hogy csak egy kávét innék meg valakivel, nincs senki. Még délután sem. A tipikus – és most ne bántódjon meg senki, mert én értem, hogy dolgozik mindenki – „majd írok”, „majd meglátogatunk” stb. Igen, elfoglalt vagyok, be vannak osztva a napjaim, éjszaka is ügyelek sokszor, de mint minden munkahelyen – bár ez 24 órás meló, de jelzem, nem sajnáltatásból írom, én élvezem, ezek csak tények – azért 1-1- kávészünet belefér. És néha jó nem csak a babáról beszélgetni, bár ez a mai alkalommal ismét megdőlt, és remélem, a többi jelölttel kilépünk a szülés-gyereknevelés bűvköréből, mert ha nem, remeteként élem le az életemet a barátok területén.
Szóval írtam az arckönyvbe, bemutatkoztam, és elkezdtem keresni olyan párosokat, akik a kisfiunkhoz hasonló korabeliek, és akiknek az anyukájával esetleg én is el tudok beszélgetni. Bevallom, tisztában vagyok vele, hogy vajnyi kevés erre az esély, de azért az a vajnyi is több a semminél.
Első nap semmi, csak a helyi szervezetet mondta mindenki, ahol anyukák csoportosulnak. Azért én ennél kicsit visszahúzódóbb vagyok, igazi barátságot keresek, nem sok-sok felszínest, abból van bőven, köszönöm. Aztán a második nap elkezdtek jönni a levelek, és még négy nap elteltével is írt két anyuka.
Kiderült, hogy van igény erre, csak senki sem mer írni. És mint mindig, én vágok a dolgok elébe, nagy nehezen. Úgyhogy, most, ahogy a férjem mondaná, „randizni” járok. Szép lassan. Keresem azt a valakit, aki néha átugrik a gyerkőccel hozzánk és viszont.
A levelet bemásolom, csak hogy mindenki képben legyen:
„Sziasztok!
Érdeklődni szeretnék, hogy van-e olyan anyuka köztetek, akinek 6-8 hónapos a babája, és társaságkedvelő, szívesen ismerkedne (na jó, ez elég viccesen hangzik így 🙂 ) egy lassan 7 hónapos, fordulni, gurulni tudó, kúszni majdnem, de még nem tudó (repülőzés megy) társaságkedvelő, nagyon mosolygós babával? 🙂
A kisfiunk minden oltást megkapott, imádja a gyerektársaságot, csak sajnos az ismerősi körben mindenhol nagyobb gyerekek vannak.
Olyasmire gondoltam, hogy esetleg néha összejöhetne a két gyerkőc nálunk (vagy ha lehet, a másik anyukánál is, akár egyszer itt, egyszer ott), és ellennének a szőnyegen/járókában.
Rólam: itthon vagyok vele, háztartást vezetek, szeretek sütni-főzni, érdekel a cikkírás, a kreatív hobbi (ami most a kreatív játéktér-fejlesztésbe ment át a gyerkőcnek), nem ismerkedek könnyen, nem vagyok egy parázós anyuka (“mit adjak a gyereknek, mit ne adjak, hú, a másik anyuka mit csinál…, hú, az én gyerekem már fordul, jól van-e így” – na, ilyen nem vagyok). A férjemmel a lakótelepen ismerkedtem meg, boldog házasok vagyunk, és igyekszünk mindig ide-oda menni hétvégente/délután is, ha lehet.
Szóval, ha lehet, bár tudom, kicsi az esély, de olyan anyukát keresek, aki esetleg 1-1 délelőtt ki akar mozdulni, akinek hasonló korú és kvalitású gyerkőce van, lehetőleg első baba, és ha van is véleménye bármiről, nem gondolja úgy, hogy csak az a jó, és nem próbál ilyen téren meggyőzni. 🙂
Ha lehet, privát levélben várom a jelentkezését!
Nagyon szépen köszönöm előre is, és bocsi, hogy ilyen hosszú lett, köszönöm, hogy elolvastátok, elég nagy elhatározás kellett, hogy írjak 🙂 mint mondtam, nem vagyok egy könnyen ismerkedő típus.”
Tehát így áll a helyzet. Ma megismerkedtünk a már említett anyukával, és elbizonytalanodtam. Egy dolog, hogy dohányzik, hogy végig ő beszélt szinte, csak gyerek – és szülés, majd azt követő nemi élet – volt a téma, és hogy teljesen más világ vagyunk. Kicsit olyan volt, mint egy vígjátékban. Mindenesetre nem ítélem el, ő ilyen. De amikor szóba került valaki, aki a két és fél éves gyerekét szoptatja, és hogy ez milyen már… az volt a pont az i-re. A „nem ítélkezem”- dolog megdőlt. Én nem vagyok bírája senkinek, nekem is van jó pár hibám. Megjegyezhettem volna, hogy dohányzik gyerekkel, hogy olyan dolgokat is elmond, amiket nem kéne, nem is ismer, de nem tettem. Elfogadom – pedig aki igazán ismer, tudja, milyen vagyok. Mindenesetre a barátkeresőnek, mint a levélben is írtam, kifejezett kritériuma, hogy mindenki elfogadja a másikat. Nekem elegem van abból, hogy XY véleménye, hogy csak 6 hónapig anyatej/tápszer, másiknak nem, a harmadik elítéli a tápszeres gyereket, a negyedik a nyilvánosan szoptatót, az ötödik a hordozósat, a hatodik a babakocsisat… ELÉG. Könyörgöm. Mindenki a legjobbat szeretné a gyerekének. Nekem is megvan a véleményem, igen. De nem ítélek el senkit, bár, őszintén bevallom, a kengurus gyerekek, akik előre néznek, és előre vannak felkötve, igen, kiverik a biztosítékot, ahogy a dohányzó anyák is. És aki nem törődik a gyerek fogaival. Igen, én is ember vagyok. Na meg fogorvos. De ilyen mélyebb véleménymegosztást igazi barátokkal szoktam folytatni, illetve a férjemmel.
És igen, ki tud akasztani, amikor mindig mindenki mindent jobban tud – vagy és leginkább azt hiszi -, és meg akar győzni. Főleg a híres arckönyv-csoportokban. Régen, sőt, olykor ma is én is ilyen vagyok, csak nem a gyereknevelésben, hanem az élet más területein, és már azon is igyekszem változtatni. Fogászati dolgokban sosem fog menni, előre szólok mindenkinek, mert amit tudok, tudok, nem lehet meggyőzni arról, hogy ne mossunk fogat, sajnálom. Ennyire sajnos én sem vagyok toleráns, maximum már nem szólok. De az elején biztos, előre is elnézést, akit ezzel kiakasztok. De a gyereknevelés ennél összetettebb feladat. És akinek vannak elvei, azt úgysem lehet, és nem is kell meggyőzni másról.
Sokszor azt felejtik el az ilyen emberek, hogy nem az a lényeg, tápot vagy tejet, házi kosztot vagy előre gyártott bébiételt kap a baba, de még csak nem is az, hogy hordozod vagy tologatod. Hanem az, hogy szeresd. Játszol vele, és látja a szülein, hogy szeretik egymást tiszta szívből. Nagy érték teljes, szeretetteli családban felnőni, és ezt csak most látom, a fiunkon. Ha nekem ilyen lehetett volna… Szóval szerintem ennél nem kell több egy gyereknek. Fontos, hogy úgy etesd, ahogy saját tudásod szerint a legjobb neki, amit érzel, hogy jó, de hiperszuper játékok helyett egy zörgő flakon sokszor szórakoztatóbb nekik bármi másnál. Viszont ha egy családban nincs béke, azt megsínyli az egész élete.
Kicsit elkalandoztam a témától. A lényeg, hogy most ott tartok, hogy az „első randi” nem sikerült túl fényesen. Mások vagyunk, elfogadtam, csak még azt nem tudom, hogy közöljem mindezt. Vagy egyszerűen csak ne hívjam vissza? 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: