Ég a láng, aprócska mécses,
De többet jelent attól, hogy fényes.
Nem a kéz gyújtotta, s nem az ész,
A szív égeti, lángja attól oly merész.
Lehet egy szép karácsonyi tálon,
Vagy asztal helyett tortamázon,
Lehet, mikor kéz a kézben ülsz,
Vagy épp akkor gyújtják, ha vajúdva szülsz.
Lehet a templomban, ha jön a körmenet,
Vagy ha fehérben lépsz az oltárhoz menet,
Lehet, hogy épp a kórházban ég,
Vagy temetőben az elhunytakért.
A gyertya valóban csak gyertya lenne?
Nem tükröződik se könny, se öröm benne?
A gyertya mitől fényes, mitől ég,
Mitől van ott mindig, ha Isten kél?
Miért van ott a szeretett otthonban,
S miért ég áldáskor a templomban?
Ki gyújtja meg? Csak a kéz?
Vagy bárki, aki épp arra néz?-
Az aprócska láng a szeretet,
S ki tüzet ragad, ezt gyújtja meg.
Emlékezik Istenre, emberre, társra,
Arra, hogy épp egy nyugodt perc várja.
A láng mindig ott van, még ha nem is látod,
Néha jelképesen itt-ott megtalálod,
De mécses nélkül is erősen ég,
Minden szívben, hol jóság él.
A szeretet adja a mosolyt, a könnyet,
Műve életed égben írott könyve,
Szeretteid drágábbak mindennél e világon,
Szívedben dúl a láng, ha őket sírni látod.
Megvédeni mindentől őket – ez az a láng,
Ezt nevezik szeretetnek a világ minden táján,
Boldognak látni, ez az a kincs,
Minél csodásabb a világon nincs.
S mikor gyertya ég bárhol e világon,
Feléled közelében az ősi álom:
Mert a láng ott lobog minden szívben-
Áldott, ki láthat e sok-sok színben.