Hol volt, hol nem volt,
Az Óperenciás-tengeren is túl,
Ott, hol a kurta farkú kismalac sem túr,
Túl az üveghegyen, egy kisváros szegletén:
Ott élt egy kuckóban a kávéfőző legény.
A legjobb kávét főzte kerek e világon,
Fekete, latte, cappuccino, tetején virágok,
S a kávézó: tele szín, mint ezer gyémánt,
Rózsaszín, kék, zöld párna, színes dívány,
De egy dolog hiányzott magányos szívének:
Hogy senkit sem nevezhetett kedves nejének.
Múlt az idő, az évek peregtek, mint levelek,
De szívének nem mondott egy lány se kedveset.
Mit tegyen hát, hol van a varázslat?
Tűz csak akkor lobban, ha legalább parázs van!
Felkerekedett a kávézó szegletéből,
S kilépett az ajtón, régi rejtekéből.
Megismerte a kávébab hazáját,
A Föld minden lakóját, minden csodáját,
Járt a szivárvány alatt és a tenger szívében,
Levegőben, sivatagi tevéken:
S mikor visszatért, megannyi emlékkel,
A kávézó virágzott a bátor legénnyel.
A kisvárosba érkezett egy lány egy napon,
Barna haja göndör, sűrű copfba fogott.
Forró csokit ivott, és süteményt kért:
De süteménnyel nem szolgálhatott a kávéfőző legény.
Elszomorodott, bánatosan ránézett:
„Hát nincs egy sütemény sem kerek e vidéken?”
Kiment mélabúsan, de másnap visszatért:
Hozott egy tálcán megannyi süteményt.
„Tegnap sütöttem, nem is egyet, hármat,
Hogy minden kávéhoz legyen, ki-ki mit kívánhat.”
Megkóstolta a legény mindegyik finomságot,
S közben csodálta a lány szemében a jóságot.
Hogy jószándékból sütött, és milyen finomat,
Csak győzzön az ember utána mosni fogat!
Megfogta a kezét, vidáman rámosolygott:
„Sütnél-e máskor is, hol e kávé rotyog?”
A lány nevetett, bólintott: „vállalom”
Így lett ebből séta, gyűrű, esküvő, lakodalom.
Boldogan éltek, először ketten, majd hárman,
Majd a többi gyerkőccel közösen, mindig vidáman.